Bota Ágnes: Cupido

            Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, belőlünk erednek a vágyaink, a törekvéseink, a rokonszenvünk és az ellenszenvünk is. Egyszóval mindaz, amit mi magunk alkotunk meg. Vagyonunk, hírnevünk és tisztességünk tőlünk függetlenek. Ezeket nem egyedül hozzuk létre. Azok felett, melyek a hatalmunkban állnak, szabadon dönthetünk, ám azon dolgokat, amelyek másoktól függenek, egy kívülálló megakadályozhatja, vagy el is veheti tőlünk.



            Milyen nagy igazság ez a 21. században, egy kőkemény valóságban, az életünkben.

A legmodernebb korban élünk, ahol a tudomány már jócskán előre haladt. A bevezető mondatok viszont nem 21. századi gondolatok, hanem 60-120 körüli időbe tehető. Epiktétosz görög filozófus fogalmazta ilyen szépen meg.

            Azért szeretem a filozófiát, mert annyi mindent magában foglal, és sok mindenhez kapcsolódik, nem áll mesze a pszichológiától, sőt akár spirituális dolgokhoz is köthető. Egyszóval a filozófia nagyon sokrétű, hisz a politika, a vallás egyaránt megtalálható ebben az egyetlen kifejezésben. Ha megkérdeznék, számomra mit jelent a filozófia, egy nagyon egyszerű mondattal tudnék rá válaszolni: azt a tudást, amit az ember tudhat a világról. A külsőségeknél fontosabb a belső kapcsolatok. Az érzelmeknél fontosabb a helyes élet. Régen sem volt könnyű élni és ma sem. Minden fel van gyorsulva, az emberek türelmetlenek, gyors eredményt várnak és alacsonyra teszik a mércét, így nem is jutnak messzire. Tévhitben, elégedetlenségben, problémákkal teli körforgásban élünk, ebből következik, hogy mindenki a lelki békéje, boldogsága, boldogulása után kutat. Mert sok külső mérgező hatás ér bennünket, amit mérgezünk, az minket mérgez és így tovább. Ha kívül tudom tartani magam a világ rohanó hömpölygésétől, örökké nyüzsgő emberáradat rosszindulatú véleménye és cselekedetei alól, akkor tisztán látok. De nem látunk tisztán. Itt lép be a pszichológia, a hit, mint tudomány az életünkbe és ezt követik az alternatív „csodaszerek”.

            Mindig is olyan emberekhez vonzódtam, akiktől tanultam, akikre felnézhettem, kaptam valamit, de ugyanakkor én is adhattam valamit. Szerencsés vagyok, mert mindig jó helyre sodort a szél. Voltak jó és rossz találkozások, nagy életbeli leckék, bukások. De ezek is fontosak az életben. Hiszen bármerre nézek, az élet minden nap egy újabb probléma elé állít. Ezzel mind így vagyunk. Szeretem a munkám, még akkor is, ha nagyon kimerítő és nehéz, nem fizikailag, hanem lelkileg, szellemileg. Főleg, a nyár nehéz, mikor helyettesíteni kell, de megoldjuk, mert profi kolleganőim vannak, annak ellenére, hogy kevés az egészségügyi személyzet, nővér, és orvos hiány van. Mindig képezni kell magunkat, mert csak így tudunk jól teljesíteni, mind magunk érdekében, és a betegek érdekében. Vannak helyzetek, mikor nagyon mélyvízbe dobnak, például altatóorvos mellé kerülök. Így mindig örökös tanulással, munkával telik az idő.

            Barátnőm, aki természetgyógyászattal, azon belül is lélekgyógyászattal is foglalkozik, és nagyon jól csinálja. Bár, én ezekben az alternatív dolgokban nem annyira hiszek, és ezt ő is mindig mondja, nagyon, nagyon hinni kell benne. Az orvostudomány és a természetgyógyógyászat nem mindig áll azonos véleményen. A mi barátságunkat ez nem akadályozza semmilyen formában. Nagyon sokat segítjük egymást, és én büszke vagyok rá, hogy tovább tudott fejlődni, ha kell mellékállásban besegít, mint fogorvosi asszisztens, és délutánonként, mint természetgyógyász próbál segíteni azoknak a betegnek, akiknek már nem elég az orvosi terápia, és ezért kipróbál más alternatív lehetőségeket is.

            Aznap reggel nekem is szükségem volt égi segítségre, hiszen vizsgázni indultam és általában nagyon pozitív, magabiztos vagyok, de azért izgultam.  Barátnőm előző nap a természetgyógyászati szalonjában húzatott velem egy kártyát, hogy szerencsém legyen. Én sajnos nem hiszek ezekben a dolgokban, egy játék számomra. Olyan csodaszer nincs, ami megoldja úgy az ember problémáját, hogy azért mi magunk ne tegyünk, csak várjuk, hogy varázsszóra minden sikerüljön. És ez nem hit kérdése. Mégis az angyalkártyákból húztam egy lapot, ezt volt másnapra az útmutatásom, és a kártyát el is kellett tennem, és magammal vinnem. Előtte nagyon összpontosítottam és húztam, nem ismertem ezt a lapot, melyre a cupido volt felírva. Mondtam is barátnőmnek, látod, a kártya tudja, nem hiszek ezekben a dolgokban, mert megtréfált. A kártya jelentése a következő volt: „a szerelem csodálatos hullámait küldjük szívedbe és elmédbe…”, így vizsgám előtt, ez most nem tudom, jó vagy rossz?  Egyedül arra vágytam, hogy, megfeleljek a vizsgán, mert égő lesz orvosaim előtt, ha elbukom. Pedig sokat tanultam. Barátnőm szerint a lap nem hazudik, valamiért ezt a lapot küldték az égiek.

            Már a buszon ültem és még mindig tanultam a tételeket. Mikor beértem a vizsgázók hadába, láttam mindenki végtelenül komoly, ideges, feszült. Meglepő volt számomra, hogy hat vizsgáztató van bent, és egyszerre négy vizsgázó megy be, amíg egy szóbelizik, addig a másik három kidolgozza papíron a kérdéseket. A rémhíreket nagyon nem szeretem, sőt amikor egymás önbizalmát is próbálják lenyomni, és nincs bíztató motívum, csak a negatívum, akkor már keresem, azt a szögletet, ahol távol tudok lenni ezektől a hatásoktól. Egyszerűen frusztráltak azok a dolgok, melyek úgy hangoztak el, hogy minden vizsgáztató emberevő és gonosz, az átlag életkor 2000 év. És a vizsgaelnök egy idős férfi, aki könyörtelen és nőgyűlölő. Ezeket a hülyeségeket honnan vették? Aztán most jöttem rá, milyen kár, hogy nincs facebookom, mert akkor tudhattam volna mindent, hisz mindenki, mindenkivel kapcsolatban állt, és mindenről beszámoltak egymásnak, még az orvos vizsgaelnök lábméretét is tudták. Vannak helyzetek, mikor épp nem tudom, milyen rendezvényen vagyok, ez akkor, az a szituáció volt. Láttam sok hisztis nőt magam körül, akik beklikkesedtek és voltam én, aki a terem szélén fekete miniszoknyában és fehér selyem spanyolos fodros blúzocskában vártam a sorom, mint aki címlapfotózásra jött, ezt egy kedves osztálytársam jegyezte meg humorosan. Aztán elővettem a jegyzeteim, mikor kiesett az angyalkártya a mappámból. Az angyalkártyát szorongattam, gondoltam, ez mekkora hülyeség, Ámor nyila, szerelem és vizsga, furcsa párosítás.

            Aztán eljött az én időm és jelenésem, mondhatnám milyen bátor voltam, de nagyon izgultam. Először húznom kellett egy számot és rajta a tételek, amiket ki kellett dolgoznom időre, míg az előttem levő felelt, szem- és fültanúja lehettem „szuper” előadásának. Én nem online tanultam, nem vettem át facebokkos megosztásokat, én csak a könyvemben bíztam, a jegyzeteimben, az órán hallott sok jó dologról, hiszen én másokkal ellentétben minden órán ott voltam. Én azokat a részeket is elolvastam a könyvből, amikre azt mondták, ezzel nem kell foglalkozni, ezt hagyjuk ki, ez nem lesz vizsgakérdés. Ám, mikor megláttam a kérdéseket elbizonytalanodtam, Nagyon nehezek voltak, így gyorsan futottam át őket, hogy ne sokat időzzek egyikkel sem. Aztán kezdtem újra és nagyon kellett koncentrálnom.  Talán túlságosan is, minden idegszálammal ráfeszültem a kérdésekre. Bár a próbavizsgán mondták a kérdésre koncentráljunk, ne gondoljuk tovább, sokszor már a kérdésben benne van a válasz. Hát, az enyémben nem volt benne. Érdekes volt, mert a nyolc kérdésből az első kérdésre talán két mondatot bírtam összeszedni, a többivel elvoltam, egy kérdésnél kisregényt tudtam volna írni. Jött a 8. kérdés, az kifogott rajtam, mert nem értettem, mintha kínai lett volna. Ide semmit nem írtam. Hozzá kell tennem, ami még problémát okoz néha, főleg hivatalos helyen, én nagyon cirádás betűkkel írok, és a töltőtoll a gyengém. Szerintem ilyen betűkkel írtak Epiktétosz korában, így az ékezetek szív alakúak, farkincásak, gyönyörű kövér betűkre sikeredtek. Aztán rájövök, hogy ez nem a naplóm vezetése, hanem vizsga. Sokszor eszembe jut édesanyám, az ő fantasztikusan jó tanácsai, mentsvárai számomra, mindig áldás volt az életemben. Édesanyám egy jogász eszével olyan ügyesen megoldott mindent, hogy soha nem vettem észre, hogy probléma lenne.  Mindig arra ösztönzött, hogy sokat olvassak. Ne álljak meg, mindig tanuljak, motiváljam magam, és hogy mindig talpra tudjak állni a legnehezebb helyzetekből is. Nem baj, ha jön a probléma, csak tudjam megoldani.

            Epiktétosz megmondta, ami másoktól függ, azt el is vehetik tőlünk, megakadályozhatják. Azt nehezen tudtam volna elfogadni, hogy talán a vizsgám itt és most ne sikerüljön, olyan nem lehetséges, hiszen nagyon sokat tanultam, míg más szórakozott, és nyaralt én sokat dolgoztam azért, hogy most legalább egy kiválót megcsináljak, mert lejjebb sosem adom.

           

            Én következtem, azt tudtam, hogy nem fogok nyögdécselni, tele „ööö” betűket használni. Persze azt sem szeretném, ha jól megzavarnának, hisz belekérdezhetnek, és bele is fognak. Láttam vizsgázó társaim elvérezni, volt, aki magától feladta. Ilyenkor volna jó egy anyai segítség, de ez már számomra lehetetlen, pláne, hogy egy jogász eszével felül tudjak rajtuk kerekedni. A nehézségek tesznek bennünket erőssé és már mikor felálltam és elég közel kerültem a vizsgáztatók hatáskörébe, már úgy voltam vele, legyen, aminek lennie kell.  Talán erre mondják, Isteni sugallat, mert az első kérdésnél eszembe jutott annyi minden, amit tudtam mondani, előadni, és még csak az első kérdésnél voltam. Bíztam benne, hogy majd a 8. kérdésig el sem jutok, mert látják, hogy az egész könyv a fejemben van. Így már valahol az „A„ tétel hatodik kérdésénél jártam, de egy idősebb hölgy, aki nagyon nagy komolysággal mindig belekérdezett, már kezdett zavarni. Ezt még tetőzte, hogy kérdezett a vizsgaelnök úr is, bár próbáltam improvizálni és vittem volna másfelé a válaszadásom, amit ha álmomból felébresztenek is tudok, hiszen ezt csinálom a munkáim során. Leállítottak és kaptam újra a kérdést, hogy csak arról beszéljek. Nem tartottam igazságosnak, hisz az a kérdés, amit már ő feltett, nem szerepelt a vizsgakérdések között, bár ahogy a vizsgaelnök úr megfogalmazta kapcsolódik a munkafolyamathoz. Persze, gondoltam, minden kapcsolódik valahova. Szegény embert még az ág is húzza, mert elkérte a jegyzetem. A szívem egy picivel jobban vert, szerintem jól mutatott a vizsgapapíroson a szív alakú felkiáltó-jelem, besatírozva a kedvenc töltőtollammal. Nem sok időm volt ezen mélázni. Már jött is a kérdés, hogy miért nem írtam a nyolcadik kérdéshez. Annyira spontán, higgadtan válaszoltam, mintha az édesanyám súgott volna, azért, mert azt kívülről tudom, talán erről tudnék a legtöbbet beszélni. Itt néma csend lett, számomra innentől kezdődik egy új korszak, mert csak annyit mondott az elnök úr, köszönjük.

            Természetesen minden energiám elszállt. Az a pár másodperc, míg kiértem, egy örökké valóságnak tűnt. Kint újra az osztálytársaim rémisztő történeteivel szembesülhettem, hogy ki mit élt át, hogy milyen ellenszenves mindenki, milyen igazságtalan minden, és hogy fogják kifizetni majd az újabb vizsgadíjat és elegük van mindenből. Talán csatlakoztam volna hozzájuk, de én, mint mindig jobbnak láttam, nem beszállni ebbe a „mondjuk a magunkét” vitába, hiszen úgysem ezt fogja eldönteni, ki ment át és ki nem. Az biztos, kemény vizsga volt, itt tudni kell, itt szabályok vannak. Egy vizsgáztató bizottságnak nem az a dolga hogy mosolyogjon rád, talán még az sem, hogy segítsen, itt nem babra megy a játék. Tudod, vagy nem tudod. Aztán imádkozhatunk, míg meg nem tudjuk, hogy megfeleltél vagy, nem.

            Újra buszon ülve, fáradtan, szinte végig bóbiskoltam, néha egy-egy megállónál felnézve, hogy épp ki ül mellém és merre járunk. Megérkezésemkor elég nehéz volt leszállni, mintha minden porcikám összetörték volna. Három laki életet élek, most a kertvárosi kis lakásunkba mentem haza, nem akartam senkivel sem találkozni, beszélgetni. Leroskadtam a kanapéra és benyomtam a TV-t, kapcsolgattam, mert zene csatornát kerestem, mikor helyette az egyik hír TV-n kérdezte a riporter a csúcsforgalomban, a nyaralni útnak indult turistákat, hogy mit szólnak a nagy hőséghez, a sok km hosszú várakozó autósokhoz, kinek mi a véleménye, hogy felemelték ilyen magasra az autópályadíjakat. Sajnos a bejátszott riport alanyok mindegyike összefüggéstelenül válaszolt, mint akik nem értik a kérdést, nem is adták le teljes egészében a válaszokat. Elgondolkodva, ráeszméltem, hogy ha bejátszanák az én mai vizsgaelőadásom, simán megállná a helyét. Szívesen cseréltem volna a riport alanyokkal, remekül megválaszoltam volna ezen egyszerű kérdéseket, de nem mélyedtem bele az autópályadíjak rejtelmeibe, mert pár perc hírek után rátaláltam a kedvenc zenecsatornámra és már visszaállt a lelki békém, az erőm, és elszállt a fáradtságom.

            Aztán, felhívtam barátnőm, hogy nincs-e kedve kijönni velem a tanyára és közben elmesélem neki a debütálásom.



            Mikorra kiértünk már sötétedett, csendes volt a tanya, az őrző-védő kutyusok már harci helyzetben voltak, de megismerve, már bátran lépkedtünk a legelőhöz, ahol levettem a két villanypásztort és a fasorompóhoz támaszkodva, láttam a négy lovunkat együtt, csak az imádott csődör lovam hiányzott. Ilyenkor mindig megdobban a szívem. De nevét kiabálva, messziről feltűnt egy szürke folt, aztán már hallani lehetett vágtázó, ütemes lépéseit, ekkor már átbújtam a sorompó alatt, közben a négy ló is ballagott felém. Csillag lovam előttem a hatalmas patájával megállt és nagyokat prüszkölt, örült, boldogan borultam a nyakába és puszilgattam, éreztem meleg leheletét és szeretetét. Aztán hirtelen eszembe jutott, a megjósolt szerelem. Cupido pedig nem hazudott, a szerelem csodálatos hullámait elküldték az angyalok a szívembe és elmémbe. A jóslat valóra vált. Mert, mi más lenne ez, mint az igaz és hűséges lovas szerelem.

Bota Ágnes